A műterem egy régi szentendrei ház padlásán van. Ahogy felérünk a lépcsőn, az első, ami feltűnik, nem a festmények, hanem a fény: a tetőablakokon át ferdén esik be, és lassan végigvándorol a vásznakon. Dóra azt mondja, ezért nem fest soha délután.
Tíz éve fest nagy méretű, szinte csak anyagból és fényből álló képeket. Hegyeket, amelyeket soha nem látott, és tájakat, amelyek inkább emlékek, mint helyek. A legtöbb munkája ma magánotthonokban lóg, és ez szerinte így van rendjén.
A műterem
A falakon félkész vásznak, a földön festékes rongyok, a sarokban egy régi tálaló, tele ecsettel. Minden tárgynak története van, és Dóra szívesen mesél róluk. A tálalót a nagyanyjától kapta, a polcon álló kerámiák barátok ajándékai.
„Egy festmény nem dísz. Egy otthonban ez az egyetlen tárgy, ami minden nap mást mutat, attól függően, hogyan esik rá a fény.”
Hollós Dóra
Hogyan válassz festményt?
Megkérdeztem Dórát, mit tanácsol annak, aki most vásárolna először eredeti festményt. Három dolgot mondott, és mindhárom meglepően gyakorlatias.
- Előbb a fal, aztán a kép. Nézd meg, honnan jön a fény, és mennyi hely van előtte. Egy nagy kép levegőt kér maga körül.
- Ne a kanapéhoz válassz. A kanapé tíz év múlva lecserélődik, a kép marad. Arra figyelj, mit érzel, amikor ránézel.
- Kérdezz az alkotótól. A legtöbb művész szívesen elmondja, mi van a kép mögött. Ettől lesz igazán a tiéd.
A beszélgetés végén Dóra megmutat egy képet, amit senkinek nem ad el. Egy kis vászon, rajta egy ablak és a mögötte álló fa. Azt mondja, ezzel kezdődött minden.
